Édesapámnál töltöttem a délelőttömet a kórházban. Sérvműtéten esett át. A születésnapját mai napon ünnepelte. Szerintem a legszebb ajándék volt tőlem, hogy ott ültem az ágya mellett, vigyáztam álmát, lestem kívánságait.
- Szia apu! Boldog születésnapot kívánok! Franciás korba léptél! Gratulálok! Csak így tovább. Remélem a fordított számjegyeknél jobb helyen ünnepelhetünk. - ezzel a szösszenettel üdvözöltem, így sikerült mosolyt csalnom az arcára.
- Készen vagy lányom - válaszolta, és hellyel kínált.
Rajta kívül még négy férfi ember volt a kórteremben. Kettőnél ott volt - feltételezem - a feleség is. Amíg apu szundikált megfigyeltem ezeket az asszonyokat. Csak ültek, a férjük mellett két oldalt lebiggyesztett szájszéllel, és mintha elmerengtek volna. Őszintén szólva, nem vettem észre azt a tiszta őszinte szeretetmegnyilvánulást, amire ilyenkor vágyik egy elesett műtét utáni, még gyenge férfi ember. Elmerengtem. Talán csalódtak egymásban, az együttlétük folyamán? Esetleg veszekedtek egy hete? ...és most nem találják a szavakat? Vajon a férjeik mellett ülve mire gondolhattak? A megismerkedésük szép pillanataira, esetleg a problémáikra? Mi az ami elvonta a figyelmet arról, hogy ez a férfi akit valaha megszerettem, most itt fekszik betegen? Vajon eszükbe jutott az, hogy bármikor vége lehet, és nem lesz lehetőség átölelni, megsimogatni, rámosolyogni, felsegíteni az ágyon.
Magamat képzeltem el, a helyükben. Ha lenne egy társam, hogyan cselekednék a helyükben ennyi idő után? Az igaz szerelmen nem fog ki a fizikai öregség, a zsörtölődős korszak. A lélek akkor is szeret ha megöregszünk, ugyanúgy mint fiatal üde hamvas korunkban. Odahajolnék potenciális idős társamhoz, és felidéznék szép emlékeket, amelyek gyógyító hatással lennének. Megígérném, hogy amint felgyógyul elmegyünk sétálni, kéz a kézben. Közben nem engedném el a kezét, meg is puszilgatnám. Mert mindig a jelen a fontos, és ez határozza meg a szép jövőnket.
Miközben erről képzelegtem, apu kinyitotta a szemeit, ellenőrizte ott vagyok-e még mellette, majd szépen visszaaludt. A sokadik ébredése után, azt mondta:
- Lányom ráz a hideg, félek belázasodok.
Gondoskodva megfogtam a homlokát, és kértem a nővértől lázmérőt. Szerencsére csak hőemelkedése volt.
Később megismételtem a mérést, és akkor beigazolódott amitől félt. Nővértől kértem lázcsillapítót. Apu szájába tettem a tablettákat, és vizet adtam hozzá. Hoztam egy hosszú kávét a büféből, amit elfeleztünk egymás között. Feladtam a fürdőköpenyét, és úgy feküdt vissza az ágyba. Gondosan betakartam, és mellé ültem. Küldtem egy sms-t a húgomnak apu hogylétéről.
Közben azt vettem észre, hogy a hölgyek minket figyelnek. Ekkor az egyik feleség elkezdett foglalkozni a férjével. Felsegítette az ágyból, és sétálni ment vele. A másik asszony továbbra sem tett semmit, csak ült a férje mellett, még csak nem is néztek egymásra, vagy csak nagyon ritkán találkozott a pillantásuk.
Apu és köztem is akadtak nézeteltérések, kisebb-nagyobb viták, de ott az ágya mellett ülve ezek eszembe sem jutottak. Arra gondoltam, hogy neki most jó ebben a pillanatban, hogy ott vagyok mellette, ahogyan nekem is jó érzés volt a közelségében lenni és csak ez a pillanat számított.
